7. fejezet - Macska-egér játék

7.

Macska-egér játék

„Néha az utunkba sodródik valami, de mivel még nem jött el a mi időnk, tovább is áll, nem érint meg minket, csak súrol – de azért ahhoz elég egyértelmű, hogy megértsük.”

(Paulo Coelho)

Felnyögtem, és egyik kezemet a fájó oldalamra szorítottam, miközben feltápászkodtam a földről. A házban egy pisszenés sem hallatszott; gyanítottam, hogy éjszaka közepe lehet, s ilyenkor mindenki aludni szokott. Vagyis majdnem mindenki. Úgy ugrottam be az ágyba és rántottam magamra a takarót, mint akit puskából lőttek volna ki. A szívem vadul kalapált, amikor ismerős ajtónyikorgásra lettem figyelmes. Valaki benézett a szobámba, sőt odáig merészkedett, hogy az ágyamig sétált, és megérintette a hátamat; beleborzongtam a gyöngéd cirógatásba.

Keze tovasiklott, félresöpörte a kósza tincseimet, és masszírozni kezdett a gerincem mentén. Ellazultan sóhajtottam fel. A szemhéjam lerebbent, és kizártam minden bosszantó hangot, csak a lágy érintésre koncentráltam, amikor megütötte a fülemet egy furcsa zaj: nevetett. Nem úgy, ahogy egy barát vagy egy szerelmes, hanem élesen, ördögien, kárörvendően... Felpattantak a szemeim, de abban a pillanatban megmarkolta a torkomat, szabad kezét pedig a számra tapasztotta, elfojtva vad sikolyomat.

Csak homályos részletekre emlékeztem az álmomból. A fiúra, Harrisonra, a Mészárlóra, akit felismertem! Tudtam, ki ő! De most hiába próbáltam felidézni az arcát, csak a lángolóan kék szemei jutottak az eszembe – és egy smaragdköves, csillogó gyűrű, amit a jobb kezén láttam. Minden mást elfelejtettem.

– Ugye, tudod, ki vagyok, Gerda?
A Mészárló – feleltem halkan, a félelemtől bénultan. – Egy őrült gyilkos, semmi több. Pénzért ölsz, és most velem is végezni akarsz.

Reszkettem, mikor a szorítás felerősödött a nyakamon. Egyáltalán hogy lehetett ekkora ereje, ha még arra is kellett ügyelnie, nehogy kiabálni tudjak? És hogy talált meg minket? Hogy került ide? Jesse azt mondta, esélye sincs senkinek – még a Mészárlónak és a Vadásznak se –, hogy felfedezhessék az óvóhelyünket! A férfi felnevetett.

Én vagyok a teremtőd, nem bánthatsz!

Persze én is pontosan tudtam, hogy ez hazugság. Bánthat, megölhet. Eltűnhetek, pont úgy, mint az édesanyám, akiről azóta sem hallottam. Akár meg is őrülhetek, mint Henrietta néném! Bármit megtehet, amit csak akar, főleg most, hogy ilyen állapotban vagyok!

– Gyerünk, Gerda, mondd ki! Megengedem, hogy kiejtsd a szádon a nevemet, kislány!

– A Mészárló... – leheltem, és felsikítottam.

A bérgyilkos oly' hirtelen vágott pofon, hogy hátraestem, és bevertem a fejemet a falba.
– Ezt nagyon meg fogod bánni, Gerda. Nem kellett volna.

Amikor sikoltozni kezdtem, vidám nevetésben tört ki; látszólag kifejezetten élvezte, hogy kétségbeestem és segítségért könyörgök. De nyugodt maradt, amit sehogy sem értettem. Azt sem, hogy miért nem siet valaki a megmentésemre...

– Megölted őket? – kiáltottam föl elborzadva, mire nemet intett. A félhomályban láttam, ahogy jókedvűen megvillannak a szemei. Ugyanolyan kékek, mint amilyenre az álmomból emlékeztem. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy ő az, a Mészárló, személyesen.

– Élnek, kislány, csak nincsenek a házban.

Éreztem, ahogy megfordult körülöttem a világ. Tompán érzékeltem a búgást, a kábaságot, de még ébren voltam. A Mészárló megragadta a karomat, és olyan erősen szorított, hogy a fájdalomtól még az ájulás utolsó szikráit is kiűzte az agyamból.

– Mi az, hogy nincsenek a házban?!

– Egyszerű – vonta meg a vállát egykedvűen. – Nincsenek itt. Elmentek. Megvárták, amíg lefekszel, utána kisurrantak a titkos gyűlésre. Itt hagytak nekem, Gerda, csak nekem... Kiszolgáltatva!

– Nem tehették! – tiltakoztam erőtlenül, mire felnevetett.

– Ó, dehogynem, Gerda, dehogynem!

Macska-egér játékot játszott velem. Eleresztett, aztán akkor kapott el, amikor a legkevésbé számítottam rá. Keze a csuklómra fonódott, mintha csak karmok lennének, véres csíkokat húzott a bőrömön, és tekintete ijesztően ragyogott a homályba veszett szobában.

Hasba rúgtam, és az ajtóhoz rohantam, de éppen csak megérinthettem a kilincset, máris utolért. A hajamtól fogva húzott vissza az ágyig, és akkor ütést mért a tarkómra, hogy egy pillanatra minden elsötétült előttem. Kábultan néztem föl rá. Tudtam, hogy ismerem valahonnan, csak nem jutott eszembe, honnan. Fekete álarc mögé rejtőzött, csak a világító szempárját láttam, amitől borsódzott a hátam.

Felém lépett, kezében megcsillant valami: egy tőr. A pengéről visszatükröző fény elvakított, csak a túlélési ösztöneimre hagyatkozhattam. Félreütöttem a kezét és felugrottam. Hiába kapott utánam, már nem tudott elérni; feltéptem az ajtót, és kirontottam a házból. Máskor sosem vonzott a hatalmas, sűrű rengeteg a sötéten magasló fáival, a bagolyhuhogással, a furcsa kaparászásokkal, de most nem tehettem mást, hiszen az egyetlen menekülési útvonal arra vezetett.

– Kapja már el, maga idióta! – csattant fel a Mészárló.

Kihez beszélt? A Vadászhoz, vagy egy másik hűséges segítőjéhez?

Két alakot pillantottam meg mellette, egy férfit és egy nőt. Az előbbi, akihez a Mészárló kiabált, megszaporázta lépteit, hogy utolérjen, de addigra már döntöttem.

– Megállj, Gerda! – rikoltotta néhány oktávval magasabb hangon a nő, mire a Mészárló felmordult.

– Utána! INDULÁS!

– Nem kaptok el! – sikoltottam.

Végre felébredtem a kétségbeesésből. Egész testemben reszkettem, a szívem vadul dobogott a mellkasomban, viszont éreztem, hogy ez a páni félelem fokozatosan csillapodik.

Könnyeimet nyeldesve vetettem magamat a bozótosba, és még azelőtt illantam el, mielőtt a Mészárló hátborzongató üvöltése fel nem harsant.

Nem néztem, merre futok, csak menekültem és menekültem, attól tartva, hogy esetleg utolérhetnek, bár magam is sejtettem, hogy ez lehetetlen. Amikor már elég mélyre jutottam az erdőben, távol a biztonságos Jackson kunyhótól, megnyugodva sóhajtottam fel: éltem.

Abban a percben egyedül ez számított, a győzelem, a pillanatnyi diadalmámor – csak utána csapott belém villámként a felismerés. A Mészárló tényleg játszott velem. Ha akarta volna, már akkor végzett volna velem, mikor először meglátott az ágyamban. Aludtam. Ott volt a tökéletes alkalom, hogy megöljön, de nem tette.

Miért?

Lerogytam a földre, és sírni kezdtem.
A Mészárló hibázott – gondoltam nagyokat lélegezve, nehogy újra kétségbeessek. – Felfedte magát, és ezt nem kellett volna. Adott egy esélyt, hogy kiderítsem, ki is ő valójában. De mi célból? Kik voltak a segítői? Talán az egyikük a Vadász volt, a titokzatos alak, aki azt a feladatot kapta a bérgyilkostól, hogy találjon meg és végezzen velem? Nem értem, semmit nem értek.

Eltévedtem. Túlságosan is könnyedén rohantam bele az erdőbe, ráadásul meg sem jegyeztem a visszafelé vezető utat. Akárhogy forgolódtam, mindegyik irányt egyformának láttam: bármelyik visszavezethetett a takaros kis viskóhoz. Belém markolt a rémület, ahogy eszembe jutott a Jackson család: a mosolygós Anne, Per, a tekintélyt parancsoló Esme, Mr. és Mrs. Jackson, Jesse édesanyja, a törékeny Katherina, aki Annelise állítása szerint sokat betegeskedett – és persze Jesse.
Mit tett veletek?

Ahogy belegondoltam, miért is vált híressé a Mészárló, mint bérgyilkos, újra megeredtek a könnyeim. Alapvetően nem voltam ennyire gyámoltalan, sőt, nagyon is bátor lánynak tartottam magam, de ez nem egy horrorfilm volt, nem egy visszataszító állat, mondjuk egy pók, amitől az osztálytársaim megrémültek, hanem a valóság.

Nekitámasztottam a hátamat a göcsörtös fa törzsének, és lehunytam a szemeimet, hogy megpihenjek. Óráknak tűnő percekig feküdtem felhúzott térdekkel, dideregve a hidegtől, mikor egyszer csak a közelemben megreccsent egy faág. Léptek zaja csendült fel, aztán egy ismerős, megnyugtató illatot éreztem és egy lágy érintést az alkaromon.

– Esküszöm, hogy egyszer te fogsz a sírba vinni, Gerda! – zihálta Jesse kifulladva, majd letérdelt mellém. Könnytől maszatos arccal pillantottam föl rá.

– Istenem! – leheltem, mire elmosolyodott. Jobb szeme alatt egy hosszú csík húzódott, ingét a saját vére festette vörösre, de nem törődött az ijedt tekintetemmel, levette magáról a kabátját, és rám terítette, hogy felmelegedjek.

– Teljesen átfagytál – dünnyögte maga elé. Felhúzott és átölelt. – No, gyere, Gerda... Kiviszlek innen! – súgta a fülembe, és egy keskenyebb ösvény felé terelt, ami elsőre fel sem tűnt.

– Te élsz! – motyogtam döbbenten. A pulzusom az egekbe szökkent, úgy öleltem át, mintha az életem múlna rajta.

– Na, nem kell pityeregni!

– Megsebesültél – jelentettem ki az ingére nézve. Jesse vállat vont.

– Csak egy karcolás. Gyere!
Öt percbe sem telt, mire visszataláltunk a kunyhóhoz. Jesse magabiztosan vezetett, egy másodpercre sem kételkedett, hogy helyes úton megyünk-e. A legmeghökkentőbb azonban nem ez volt, hanem hogy amint kiértünk a rengetegből, Annelise-t láttam egy rozsdabarna, fáradtnak tűnő ló mellett állva, kezében pedig két táskaféleséget tartott.

Mr. Jackson éppen kitámogatta Jesse édesanyját, a sápadt, beteg asszonyt a házból. Mindketten intettek nekünk, amikor észrevettek. Mrs. Jackson kiáltva hívott minket közelebb, míg felsegítette egy másik lóra Pert és Esmét. Útra készen álltak, és csak ránk vártak.

– Mi folyik itt? – kérdeztem Jesse-től.

– Tovább állunk.

– A Mészárló miatt? Lehet, hogy még most is itt van! – néztem körbe idegesen, mire Jesse bólintott.

– Valószínű, hogy figyelteti valakivel a házat, de biztos nincs már itt.

– Honnan tudod? Elképzelhető, hogy...

Jesse felsóhajtott. Oldalra sandított, hogy meggyőződjön, van-e valaki a közelünkben, aztán így szólt:

– Mennünk kell, Gerda – mondta halkan. – Szét fogunk válni, különböző kerülőutakon jutunk el az új menedékhelyünkre, és akkor a Mészárló nem fog tudni minket utolérni. Nincs annyi embere, érted?

– Istenem, Jesse, lehet, hogy most itt van, és éppen kihallgat bennünket! – nyüszítettem, mire rám mosolygott.

– Nem, Gerda, nincs itt.

– Honnan tudod? – böktem meg dühösen, másodszorra is feltéve a számomra legfontosabbnak tűnő kérdést. Újra nagyot sóhajtott.

– Nincs olyan állapotban, hogy itt maradhasson – dörmögte végül lassan.

Megérintettem a vágást a szeme alatt, és megremegtem az elfojtott dühtől, amit a titokzatos bérgyilkos iránt éreztem.

– Ő sebesített meg, igaz?

Jesse felnevetett, és összeborzolta a hajamat.

– Rosszabbul járt, Gerda. Amíg azzal foglalkozott, hogy parancsolgasson a két ölebének, sikerült rátámadnom, és csak az átokverte szerencséjének köszönheti, hogy nem nyársaltam fel Annelise nagyapjának kardjával!

Nem kérdezhettem többet: Per és Esme elindultak az egyik ösvényen az új otthonuk felé. Mr. Jackson felültette a lovára Jesse édesanyját, majd kényelmesen elhelyezkedett mögötte, kezével megragadva a kantárt. Amikor észrevette, hogy nézem, felénk ügetett a lóval.

– Per az előbb nézett szét: mind elmentek! – harsogta már messziből.

– Időt adnak – mormogta maga elé Jesse. Mr. Jackson fújtatott.

– El kell tűnnünk innen, amíg csak lehet! Néhányan falusi szerint – ezt is Pertől tudom – a Mészárló emberei idetartanak! Ide! Fel akarják égetni a házat!

Játszott velünk.

Tudtam, hogy Jesse-nek is ugyanaz jár a fejében: a Mészárló jót mulat rajtunk, élvezi a kétségbeesésünket, a félelmünket, hogy megpróbálunk elrejtőzni előle, pedig lehetetlen, mert ő mindig ránk talál, bárhová is bújunk.

Szórakozott. Számára ez csak egy játék volt, pontosan olyan, amire én is gondoltam: a macska vadászott az egérre – és a végén jóllakott. Most is ez történt, csak itt a Mészárló azonosult a macskával, mi pedig a védtelen prédák voltunk, akik végül megbánták, hogy ellenkeztek.

– Viszed te Gerdát, Jesse, vagy vigyem...

– Majd én! – ajánlkozott Annelise, mire döbbenten néztünk rá. Mr. Jackson felnyögött.

– Annie, te édesanyáddal mész, nincs apelláta!

Annelise hátravetette aranyszőke haját, és fintorogva rázta meg a fejét.

– Nem, apám – mondta halkan. – Én viszem Gerdát, nem ti! – Ezt olyan makacsul mondta, hogy akaratlanul is tettem felé egy lépést. Jesse felhördült, és elkapta a karomat. Anne gúnyosan folytatta: – Nincs időnk, fiúk, velem jön, és kész!

– Bocsánat – motyogtam Jesse-nek és Mr. Jacksonnak, majd Annelise-hez ugrottam. – Menjünk!

Rám mosolygott.

– Köszi, Gerda.

– Öhm... szívesen? – pislogtam rá.

Felszálltam a lóra, pontosan Anne mögé, és belekapaszkodtam a derekába. Egy pillanatra lemerevedett, utána újra fesztelen lett.

– Köszönöm a bizalmat. Hidd el, képes vagyok rá, hogy megvédjelek! Nem fogsz bennem csalódni.

– Tényleg bízom benned – mondtam, mire felnevetett. Oldalra nézett, kezeit egy pillanatra ökölbe szorította.

– Remélem, ez az út végére is kitart, ugyanis a folyó mellett fogunk elhaladni – rikkantotta vidáman és jó hangosan.

Megsarkantyúzta a lovat, és mielőtt bármit is mondhattam volna, nekivágtunk a veszedelemnek. Még hallottam, ahogy Mr. Jackson és Jesse utánunk ordibál – furcsamód mindketten egyszerre szidtak minket –, aztán minden elcsendesült. Végleg a hátunk mögött hagytuk őket.

Levágtattunk a dombon, amíg a folyóparthoz nem érkeztünk. Most láthattam meg, hogy miféle helyen laktam eddig; a távolban, ha visszanéztem, a fák között ott volt a kis ház, ahol Anne-ék békésen éldegéltek, míg fel nem dúltuk az életüket. A bérgyilkos és én.

– Most jól figyelj – suttogta Anne.

– Tessék?

Éles kanyart vett, és elszáguldott a folyó mellett. Nem a parton folytattuk az utunkat, hanem valahová máshová vette az irányt, a sűrű fenyves erdő felé, a mélyébe, ahová ember nem lépne be, ha nem kényszerítenék.

– Mit művelsz? – kiáltottam fel, mire még gyorsabb vágtába kezdtünk.

– Valaki hallgatózott – magyarázta Annelise.

– Mi? Hogyan? A Mészárló volt az? – soroltam a kérdéseimet, mire Anne elkeseredetten nyögött fel.

– Nem tudom, Gerda! Fogalmam sincs! Olyan gyorsan történt minden! Csak egy villanást láttam... Ruhafoszlányt talán!

Bólintottam.

– Persze, lehet, hogy az az eszement tyúk volt – folytatta közbe Annelise. – Tudod, Alicia. Általában ilyenkor szoktak találkozni Jesse-vel.

– Hajnalok hajnalán? – vontam föl a szemöldököm.

– És késő éjjel – tette hozzá Anne. – Ilyenkor tud csak kiszökni. Az apja figyelteti, ő az egyetlen leánykája. Teljesen elkényeztette őt, természetesen.

– Nem árt az elővigyázatosság – jegyeztem meg csendesen.

Reggel hét óra körül járhatott az idő, amikor végre pihenőt tartottunk. Anne szerint utunknak az egynegyedét tettük csak meg, de nappal semmiképp sem folytathatjuk, mert könnyedén elkaphatnak minket. Állítása szerint ilyenkor a grófné csapatokat küld, kiképzett vadászokat, hogy kutassák át a fenyveseket, hátha ránk találnak. Most, hogy a Mészárló tudja, hol laktunk eddig, könnyűszerrel utolérhetnek bennünket, ha eléggé szemfülesek.

Behúzódtunk a bokrok közé, és elrejtettük a lovat is, nehogy pont azzal leplezzük le magunkat. Annelise magzatpózba kuporodott, és fáradtan sóhajtott egyet. Ő is megsérült, mikor a Mészárló megtámadott minket, felfedeztem rajta egy-egy sebet, apróbb vágásokat, karcolásokat.

– Hogy jöttek rá, hol bujkálunk? – kérdeztem suttogva.

– Nem tudom – felelte őszintén Anne. – Tudod, Jesse, Per és Esme rengeteget jár le a faluban, hiába tiltotta meg az apám. Ha valamelyikük csak egy félmondatot is ejt... bármiről! Olyan dologról, ami elsőre jelentéktelennek tűnhet... Bizonyára ez történhetett, vagy csak mindent átkutattak már, egyedül ezt a részt nem.

Ásított egy hatalmasat, és lehunyta a szemeit.

– Nagyon álmos vagyok, Gerda. Aludnék egy kicsit, jó?

– Vigyázok magunkra! – bólogattam szorgalmasan, mire az egyik táskájához kapott, amit magával hozott.

– Tessék – nyújtott át egy aprócska tőrt. – Használd, ha kell, rendben?

– Nem lesz gond – biztosítottam nagyot nyelve.

Ugyan kételkedtem benne, hogy ha dulakodásra kerül sor, lesz esélyem egy igazi harcos ellen, de jobbnak láttam nem hangoztatni. Anne tényleg elfáradt, megérdemelte az alvást, én viszont a fáradtság apró szikráját sem éreztem.

– Kelts fel nyugodtan – motyogta még Annelise.

– Rendben.

Percek alatt elaludt. Egyedül maradtam a hátborzongató rengetegben, ha nem veszem számításban a lovat, aki szintén kényelmesen elhelyezkedett. Az ajkamba haraptam, hogy visszatartsam a könnyeimet. Most értettem csak meg a jelentőségét annak, hogy elszakadtam a családomtól. Honvágyam támadt, kétségeim, furcsa gondolataim, amiket nem tudtam száműzni.

Vajon apám jelentette az eltűnésemet a rendőrségen? Judit néni, aki tudott erről a világról – ebben biztos voltam, főleg miután visszaidéztem a viharos távozásomat –, vajon beavatta-e apát a titokba? Tényleg, vajon Zsuzsa végleg elveszett apa életéből? Mi van Ancsával és Dorkával? Hiányzom nekik?

Efféle kérdések gyötörtek, míg Annelise aludt. Szerencsére ez nem tartott sokáig, sőt, igazából tíz percet sem pihent, máris felkelt. Azt mondta, hogy már kipihente magát, úgyhogy rajtam a sor! Valamiért az az érzésem támadt, mikor én dőltem le a nedves talajra, hogy hazudott, de nem szóltam – inkább mély álomba szenderültem.

*

Harrison felemelte a fejét, mikor az ajtó kivágódott, és Gideon Amberly beviharzott. A Mészárló méltóságteljesen követte, kihúzta magát, és büszke léptekkel sétált a földön fekvő fiúhoz.

– Miért kell itt tartanunk? – Mr. Amberly tajtékzott a dühtől, miközben vádlón Harrisonra bökött. Csak kezének vad remegése rontotta el az összhatást. – Elegem van belőle! Samanthát megviseli a panaszos kiáltásai és a sikoltásai. Szerintem itt az ideje, hogy...

– Maga jobban jár, hogy ha hallgat, Amberly uraság – suttogta hidegen a Mészárló. – Önnek nincs ebbe beleszólása.

– Mi az, hogy nincs beleszólásom? Még szép, hogy van, ez az én házam!

– Lord Breeman háza – javította ki a bérgyilkos. – A fattyú háza, nem az öné.

Gideon Amberly elsápadt.

– Akkor azt árulja el, hogy mégis minek kell magának ez a fiú?

A Mészárló elmosolyodott. Felém pillantott, mintha megérezte volna a jelenlétemet. Amikor megszólalt, tisztán, jól érthetően beszélt, a hangjától végigfutott a hátamon a hideg. Mr. Amberlyt kiverte a verejték, gyöngyöző homlokkal nézett a gyilkosra.

– Gerda el fog jönni érte, Amberly uraság!

– A lány? – dadogta a férfi, mire bólintás érkezett válaszul. – De hát miért?

– Mindent a maga idejében, Mr. Amberly, mindent a maga idejében – legyintett jókedvűen a Mészárló, és belerúgott Harrison testébe.

Felkiáltottam.

Harrison megtörölte véres száját, és rám nézett. Legalábbis úgy hittem, mert se előttem, se mögöttem nem állt senki.

Segíts! – könyörgött némán. Nagyot nyeltem, és tettem egy lépést felé.

Mr. Amberly kikísérte a Mészárlót, úgy viselkedett, mintha csak egy egyszerű vendégnek mutatta volna meg a kínzókamráját. Az ajtó becsukódott mögöttük; Harrison nagyot nyögött fájdalmában.

– Tarts ki! Légy bárki, megtalállak, érted? – Közelebb sétáltam. Reszkettem, miközben letérdeltem mellé. – Ugye, megértetted, amit mondtam?

Nem válaszolt, az arcomat figyelte, a szeme tágra nyílt.

– Keresd Maryt! – suttogta. – Keresd meg őt, ő választ fog adni minden kérdésedre!

– Mary? – kérdeztem vissza összezavarodva. Felköhögött és bólintott.

– Keresd meg őt, Gerda! Keresd meg őt...

– De ki az a Mary, Harrison?

Amikor megszólalt, a hangja nem tanúskodott sem fájdalomról, sem borzalmas kínokról, pedig tudtam jól, hogy nagyon szenved. Zafírjai felragyogtak, mintha maga előtt látná a megtestesült reményt abban a Mary nevű nőben – de meg sem fordult a fejemben, hogy nekem is értelmet ad, egy okot, amiért túl kell élnem minden veszélyt.

– Az édesanyád…

6. fejezet - Álmok

6.

Álmok

„Ezeregyéj forog át agyadon,

úgy húnynak-gyúlnak a csillagai,

ahogy téged álmodik valaki.”

(Szabó Lőrinc)

A fiú láncra verve hasalt a szűkös, sötét cellában. Magzatpózba kuporodott, és kezeivel nyújtózva próbálta megérinteni a hideg, nyirkos falat, mintha abban reménykedne, hogy ha eléri, kiszabadul. Ruhái véres cafatokban lógtak rajta, ajka felhasadt, arcát karmolások tarkították. Szaggatottan lélegzett, de élt. Csak ez számított.

Megpróbáltam kivenni, hogy hol lehet, azonban hiába keresgéltem ismerős jelek után, nem találtam semmit. Mélyen volt, messze tőlem, elrejtve, bebörtönözve, n pedig erős késztetést éreztem, hogy felkutassam.

Álmodtam! Ilyen intenzívet még soha, Jesse-ről sem, pedig mágnesként vonzódtam hozzá, akkor is, ha legszívesebben elmenekültem volna a közeléből.

Váratlanul felemelte a fejét. Még álmomban is meg tudtam állapítani, hogy erőlködik: valamit látni akart. Kínjában beharapta az ajkát. Vér serkent ki, ám ő akkor sem tágított, megtámaszkodott és rám nézett. A tekintetünk találkozott, és döbbenten hőköltem hátra.

A legcsodálatosabb a szeme – gondoltam hevesen zakatoló szívvel.

Zafírkék volt, egyszerűen gyönyörű.

*

– Gideon Amberlynek vannak várbörtönei? – támadtam le rögtön szegény Anne-t, akit a konyhában találtam.

Az anyjával krumplit pucoltak és halkan beszélgettek, bizonyára olyasmiről, amit nem szívesen kötöttek az orromra. Amint megjelentem, egyből elcsendesültek, Anne pedig zavarában elpirult.

Mrs. Jackson kérdőn pillantott fel.

– Miért kérdezed?

– Csak úgy! – vágtam rá, de még én is kiéreztem a saját hangomból az izgatottságot.

Az álmom olyan élénk volt, hogy egyszerűen nem tudtam elfelejteni. Ahogy felkeltem, épp hogy csak felöltöztem, máris rohantam, hogy kifaggassam a Jackson család valamelyik tagját. Sejtettem, hogy ha Jesse-hez fordulok, ő úgyis elzavar.

„Jobb, ha nem tudsz semmit, Gerda!”, és ezzel a mondatával annyira fel tudott idegesíteni, hogy csak na!

Azért hozott ide, mert a segítségemre volt szüksége. Legalábbis ezt állította. De az ég világon semmilyen információt nem osztott meg velem, akkor mégis hogy a fenébe segítsek rajta? Hogy mentsem meg az életét, ha valóban az forog kockán, mégse tudok semmit? És miért nem hajlandóak megválaszolni a kérdéseimet?

Mindenki átvert, és Jesse hazudott a legtöbbet, ez nem is kérdéses. Zsuzsa – Susanne Parkhurst, ahogy valójában hívják – pedig, apa fiatal barátnője, akit úgy gyűlöltem... Furcsamód, melegség öntötte el a szívemet, ahogy a vörös hajú lányra gondoltam. A lány, aki behálózta az apámat, hogy megvédjen a legnagyobb ellenségemtől: a Mészárlótól. Anne annyit elárult, hogy a Mészárló a legprofibb bérgyilkos, akiről valaha hallottak, akárki bérelte fel, soha nem csalódott; kivételes tehetségű személy, aki sose hibázik, mindig tökéletes munkát végez.

Hát ő az én ellenfelem: a Mészárló, aki fél tőlem, hisz nem véletlenül küldte maga helyett az ölebét, a Vadászt – a másik bérgyilkost.

A sorsom megpecsételődött. Többen akarják a halálomat, mint ahányan azt, hogy életben maradjak, Jesse pedig egyenesen retteg attól, hogy elfognak és megölnek. Három nappal ezelőtt a két tenyere közé vette a kezem, és a pillantása olyan szívszaggató volt, hogy kis híján sírni kezdtem. Alig tudtam visszatartani icsordulni vágyó könnyeimet, miközben csak állt ott, az arcomat fürkészve. Úgy tanulmányozta, mintha minden vonásomat az emlékezetébe akarná vésni. Leírhatatlan érzés volt.

– Szóval vannak várbörtönök vagy nincsenek? – kérdezősködtem. – Sőt! Egyáltalán van vára, vagy csak egy hatalmas kúriája... Bár, ha már itt tartunk, a kúriáknak is vannak pincéik, lehet, hogy...

– Gerda! – szakította félbe Anne idegesen. – Miről beszélsz?

Nem álltam meg a mosolygást.

– Őszintén? – mire Anne bólintott. – Fogalmam sincs! – azzal hátat fordítottam neki, és visszasiettem a szobámba.

Pokolian fájt a fejem. A családomra gondoltam, és arra, hogy vajon mi történik ezekben a percekben otthon. A saját dimenziómban, ahol az elmúlt tizennégy évet leéltem. Haza akartam menni. Olyasfajta honvágyam támadt, amilyet elképzelni sem tudtam. Legszívesebben felugrottam volna, és azonnal hazarohantam volna, ha nem kellett volna hozzá Jesse segítsége. Abban a pillanatban nem érdekelt a világának sorsa, még ő maga sem, csak a vágy éltetett, hogy újra láthassam Dorinát, a kishúgomat, Judit nénit, Annát, apát... Az osztálytársaimat: Zolit, az elviselhetetlen Laurát, a legjobb barátnőmet, Krisztát, Horváth Évát, a legkedvesebb tanárnőmet, mindenkit!

De a fiú emlékképe bekúszott az elmémbe. A fiú, akit valószínűleg megkínoztak, aki lehet, hogy azért szenved, mert ismeri Breemanéket, vagyis... ismeri Jesse-t, a fattyút, az örököst.

Eszembe jutott, hogy rákérdezek Jesse-nél, hátha meg tudja mondani, ki az álombeli fiú, de hamar elvetettem a gondolatot. Jesse semmit nem árult el, és ez a valaki biztos abba a kategóriába tartozhat, akiről nem szerezhetek tudomást. Elkönyveltem magamban a kudarcot, majd végigfeküdtem az ágyamon. Felidéztem a rég eltemetett emlékeimet, az anyámat, aki oly' titokzatosan veszett el, és várakoztam. Valamiért olyan érzésem támadt, hogy itt, ezen a különlegesen helyen, idővel minden kérdésemre választ fogok kapni.

Amikor fél órával később Jesse belopakodott a szobába, ugyanígy talált. Az első hangok hallatára felültem, és bevágtam egy dühös fintort, mikor ránéztem.

– Aliciánál voltál? – érdeklődtem köszönés helyett, meglehetősen morcosan. Senkivel nem voltam még ilyen mogorva, de Jesse Breeman képes volt arra, hogy a legrosszabbat is kihozza belőlem.

Jesse felsóhajtott.

– Miért van az, hogy mindenki tudja?

– Remélem, ez költői kérdés volt – vetettem oda morogva, mire megeresztett felém egy széles vigyort.

– Megnyugodhatsz, nem várok rá választ!

– Én viszont igen – mondtam, miközben felálltam. – Csak sajnos nem erre, hanem másra: az összes kérdésemre, amit eddig feltettem neked.

Összevonta a szemöldökeit, és megkerülve körülnézett a szobában. Úgy viselkedett, mintha nem tudna semmiről.

– Melyik kérdésedre kell, hogy válaszoljak?

Elgondolkozó arcot vágtam, majd az ágyamra böktem. Jesse engedelmesen helyet foglalt, egy szót sem mondott. Széttárta a karjait, és megpaskolta a combját.

– Gyere! – súgta, mire az ölébe ültem; idegeskedve kezdtem tördelni a kezeimet.

Végigsimított a hajamon és hallgatott. Sosem volt még ennyire türelmes, mint most, amitől csak idegesebb és feszültebb lettem. Igazából fogalmam sem volt, hogy kezdjek bele, melyik kérdésemet tegyem fel előbb – és arról sem volt sejtésem, hogy vajon válaszolni fog-e rájuk, vagy csak szórakozik velem.

– Azt mondtad, én csak a támpontot adtam – szólaltam meg végül óráknak tűnő percek múlva; hangom a puszta suttogásnál is halkabb lehetett, ugyanis Jesse úgy hegyezte a fülét, mint aki süket.

– Ez így is van.

– De idehoztál, Jess. Azt is hozzátetted, hogy csak én segíthetek rajtatok! Hogyan? – fakadtam ki. Kétségbeesetten markoltam az ingébe, miközben lágyan simogatta a hajamat. – Ha nem változtathatom meg, amit egyszer leírtam – és ha ráadásul nem is ugyanaz történik, gondolva a jameses esetre –, akkor mi értelme, hogy itt legyek? Itt mit tudok tenni?

Jesse elfintorodott és félrenézett.

– Tudtam, hogy nem fogsz rá válaszolni – mondtam csalódottan; kikászálódtam az öleléséből.

– Várj! – kapta el a karomat. – Kérlek, várj!

Annyira felpofoztam volna magamat! Irányított, és ez nagyon nem tetszett.

– Igen? – néztem vissza felhúzott szemöldökkel.

– Kérlek, várj – ismételte meg Jesse, mintha nem hallottam volna, amit előzőleg mondott, aztán intett nekem, és újra a karjaiba zárt. A fejemet a mellkasára vonta, mélyen magába szippantotta az illatomat. – Sejtelmed sincs, mekkora veszélyben vagy, Gerda, te nem érzed a Mészárló és a Vadász jelenlétének erősségét! – Elhallgatott, csak hogy még erősebben szorítson magához. Utána megfordított: ajkaival végigsimogatta az arcomat, majd a számat. – Nem azért nem beszélek, mert ki akarok veled szúrni, hanem mert féltelek, hát nem érted?

Nem válaszoltam, egyszerűen nem tudtam mit mondani. Megfordult a fejemben, hogy Jesse csak szórakozik, ahogy mindig is tette, de annyira őszintének tűnt, hogy a végén nem kételkedtem a szavaiban. Csak bólintottam, aztán beharapta az alsó ajkam, és oldalra néztem, hogy ne lássam az arcát, miközben engem figyel.

– Mit vársz tőlem, Jesse Breeman? – kérdeztem végül beletörődve a tudatlanságomban, mire halkan felnevetett.

– Egyelőre csak azt, hogy itt legyél, Gerda. Itt, a házban, ahol biztonságban vagy, ahol nem eshet semmi bajod.

– Hát rendben – egyeztem bele kelletlenül. – Gondolom, hagynom kell, hogy tedd, amit tenned kell.

Jesse biccentett, mire folytattam.

– És ha jól sejtem, akkor egy darabig ez is homályban marad, igaz?

Elmosolyodott.

– Elégedj meg annyival, hogy a Mészárló után nyomozok. – Láttam rajta, hogy viaskodik a gondolattal, hogy elmondja-e vagy nem, végül azonban mégis hozzátette egy kacsintás kíséretében: – Tudod, van egy jó segítőm!

– Kitalálom, csak nem Alicia Parkhurst? – fintorogtam.

– Alicia kedves lány – komorult el Jesse. – Kedvelem őt.

– Kedveled?

– Féltékeny vagy? – kérdezett vissza gúnyosan, mintha csak belőle állna a világ... Hatalmasat sóhajtottam, hogy türtőztessem magamat.

– Mindenképp – biztosítottam viccelődve, aztán megböktem. – Azt állítod, hogy tetszik neked Alicia, miközben engem csókolgatsz és ölelgetsz? – pislogtam rá ártatlanul, mire elkerekedett a szeme. Ugye, nem most esett le neki, hogy kicsit intim a kapcsolatunk?
Végül csak ennyit mondott.

– Nem igazán. Nem állítottam azt, hogy Alicia az életem értelme.

Felnevettem.

– Ugyan, Jess, kit akarsz hiú ábrándokkal hitetni? Alicia és te... Ti ketten... – Annyira zavarba jöttem, hogy ilyesmikről beszélgetek egy fiúval összezárkózva, kettesben!, hogy idegesen karmoltam meg magamat, hogy észhez térjek. – Tudom, mit műveltek! – jelentettem ki diadalittasan, miután rájöttem, hogy melyik a megfelelő megfogalmazás. Jesse érdeklődve vonta föl a szemöldökét.

– Igazán? És mit művelünk?

Elpirultam és félrenéztem.

– Mindenfélét – adtam kitérő választ, mire nevetni kezdett.

– Foglalkozz inkább azzal, hogy rendezkedj be! – javasolta. – Én addig megpróbálom kideríteni, hogy kik kérték a Mészárló segítségét és hogyan léptek vele kapcsolatba... Ha szerencsénk van, talán sikerül lelepleznünk!

– Na, persze – törtem össze az álmait gúnyosan. – Az esély erre nulla, Jesse. Ha ilyen egyszerű lenne, akkor már réges-rég rájöttek volna, hogy ki is ő!

Jesse elhúzta a száját.

– Drágám, higgy nekem: én meg tudom fejteni a Mészárló titkát.

Jobbnak láttam, ha nem vitatkozom vele. Anne szerint Jesse a legmakacsabb fiú a világon. Kénytelen vagyok megtoldani ezt az állítást: az egész univerzumban. Feladtam, hogy megértessem vele, miért lehetetlen ez az ügy; inkább átöleltem, és azt kértem, hogy vigyázzon magára! Emlékezve, hogy milyen fiúnak alkottam, magamban eldöntöttem, hogy felesleges időpazarlás volt mindez, Jesse úgyis a saját feje után fog menni és bajba fog keveredni. Ez ő. Ezért hasonlítunk annyira.

– Bízz bennem, Gerda!

– Megpróbálok...

Nem szóltam neki a titokzatos álmaimról, a szirtről, amiről korábban álmodtam, a fiúról, aki most kísértett először, pedig éreztem, hogy jó nyomon járok. A megérzés, hogy Gideon Amberly börtönében lehet, teljesen a hatalmába kerített. Miközben Jesse-vel beszélgettem, nem tudtam kiverni a fejemből a fiút, akit lehet, hogy ezekben a percekben is kínoznak – és a zafírkék szempár... egy életre megbabonázott. Túlságosan is ismerős volt, mintha...

– Hé! Minden rendben? – suttogta Jesse, és felemelte az államat, hogy a szemembe nézhessen.

– Ó, hogyne – bólogattam nem túl meggyőzően, majd elmosolyodtam. – Fáradt vagyok, ennyi az egész.

– Fáradt? – ráncolta össze a homlokát Jesse. – Biztos ez a másik dimenzió kavart meg ennyire... Rengeteg alszol!

– Valamivel csak el kell töltenem az időt – mondtam vállat vonva. – Ha már nem csinálhatok semmit...

Jesse felnevetett.

– Aliciához csak nem vihetlek, Gerda!

– Ha kényszerítenél, akkor sem tudnál – morogtam vissza sötéten, arra gondolva, hogy mit tennék, ha egyszer találkoznék Aliciával, a lánnyal, akit szintén én álmodtam meg. Azon morfondíroztam, vajon olyan, mint amilyennek elképzeltem?

Elfordultam Jesse-től, és elköszöntem tőle. Gondolkodási idő kellett, de azonnal. Úgy éreztem, beleőrülök, ha nem tehetek valamit! Henrietta nénémre gondoltam, az anyámat körülölelő rejtélyre, és miközben Jesse magamra hagyott, dühödten huppantam le az ágyamra: egyedül maradtam. Megint. Mindig.

*

– Hol vannak, hol vannak? – mennydörögte Gideon Amberly, és belerúgott a földön kuporgó fiú véres testébe. Az bágyadtan nézett a fölé tornyosuló férfira, majd nagyot nyögött.

– Nem tudom – szűrte a fogai között a szavakat, mire Amberly a magasba emelte a sétapálcáját.

Felsikoltottam, mikor lesújtott: egyszer, kétszer, háromszor. Hússzor.

– Utoljára kérdezem: hol vannak? – Amberly ajkai kegyetlen vigyorra húzódtak. – Áruld el, és megkegyelmezek neked!

– Soha!

Amberly csettintett egyet.

– Jobban jártál volna, ha engedelmeskedsz – suttogta ridegen. Felszisszentem a hazugságot hallva; Amberly arcából könnyedén olvasni lehetett, és tudtam, hogy nem mond igazat, amikor folytatta: – Nem szenvedtél volna sokat. Megígértem.

A fiú elnevette magát.

– Ismerjük egymást, Mr. Amberly... – mormolta elhaló hangon. – Mindketten tudjuk, hogy most is hazudott.

A férfi nem válaszolt. A sötétből egy alak bontakozott ki, éjfekete, csuklyás köpenyébe burkolózott, és mélyen elrejtette az arcát, nehogy valaki észrevehesse. Amberly ránézett és bólintott; elhátrált a cellától, és utat adott az érkezőnek.

– Ő az? – kérdezte suttogva a titokzatos idegen, és nemtörődöm módon a fiú felé bökött. Látszott rajta, hogy nem érdekli a sorsa.

A szívem a torkomban dobogott. Borzalmas érzés kerített hatalmába: egy gondolat, ami azt súgta, hogy segítenem kell. Ez az én feladatom, a fiú, akit meg kell mentenem. De ki ő? Hol van? Ki ez az alak, és mit akar tőle? Ezért tartja fogságban Gideon Amberly? Miatta?

– Válaszoljon, uram, ha egyszer feltettem egy kérdést! – csattant fel a köpenyes.

– Igen, ő az – mondta Gideon, arca megrándult a tiszteletlen hangnem hallatán.

– Köszönöm, uram! Most kérem, hagyjon minket magunkra!

– Na, de...

– Távozzon, uram! – ismételte meg hűvösebben az idegen, tekintete villámlott, ahogy Amberlyre nézett.

– Nem azért hívtam ide, hogy...

– Nem azért jöttem ide – vágott közbe ökölbe szorított kezekkel –, hogy az ön prédikációit hallgassam! A legjobbat akarta! Megkapta! Itt vagyok! Ha megkérhetem, most távozzon, Mr. Amberly, vagy nagyon meg fogja bánni! – A nyílt fenyegetés meghozta a kívánt eredményt, Gideon Amberly fejet hajtott, és sebtében bólintott egyet, majd elhátrált az alaktól.

– Tegye, amit jónak lát, Mészárló!

A bérgyilkos felnevetett, hideg, érzelemmentes hangjától felállt a hátamon a szőr. A gyomrom azonnal tótágast állt, öklendezve fordultam el az alaktól.

Hát végre találkoztunk, Mészárló – gondoltam magamban. – Ha csak álmomban is, de végre megismerhettelek!
Ebben a pillanatban rám nézett, én pedig hátrahőköltem ijedtemben. A csuklya lehullott a fejéről, és ekkor megláttam az arcát. Döbbenten kiáltottam fel! Ismertem őt.

Most vad, dühös tekintetét az enyémbe fúrta, és fogva tartott, míg a véresre vert fiú köhögni nem kezdett, ezzel zökkentve ki őt a koncentrálásból. Leguggolt a fiú mellé, és félresöpörte az izzadt, sötétbarna tincseket.

– Szervusz, Harrison – suttogta halkan, majd felnézett. A tekintetünk újra találkozott, és miközben ajkai kegyetlen mosolyra húzódtak, Harrison felkiáltott fájdalmában. Az aprócska tőr háromszor pördült meg a levegőben, mielőtt lecsapott volna. Vér serkent ki, a fiú pedig levegőért kapkodott a pokoli kíntól. A bérgyilkos most rám mosolygott. – Gerda... Nemsokára megtalállak!

A hangjától borsódzott a hátam. A falig hátráltam, ám nem követett; csak nézett, nézett és nézett, és közben megvillant a sötétben a penge.

– Meg foglak ölni, Gerda!

Felsikoltottam.

5. fejezet – Ha fény derül a titokra...

5.

Ha fény derül a titokra...

„Bármerre indultam is az életben, minden út hozzád vezetett.”

(Paulo Coelho)

Édesanyám egyszer azt mondta, hogy az álmaink különlegesek, és egy olyan világot rejtenek el, ami csak a miénk, s arra vár, hogy felfedezzük. Igaza volt, mint oly' sokszor.

Álmomban egy sziklaszirt szélén álltam, és lélegzetvisszafojtva, széttárt karokkal hajoltam előre, hogy lássam a háborgó óceánt. A hajam lobogott a hirtelen feltámadó szélben. Volt valami misztikus, egyben hátborzongató dolog, ahogy mozdulatlanul néztem a vakító kékséget. Valaki figyelt!

Félelem cikázott végig a testemen, azonban hiába forgolódtam, nem láttam a leskelődőt. Egy röpke megérzés tudatta velem, hogy nem tartózkodom egyedül. És akkor az a valaki, az a sötét ruhás alak, akit eddig körülölelt a néma csend, hátulról rám vetette magát, és mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik, torkon ragadott.

Penge villant a kezében, visszatükröződött róla a hold halovány fénye, majd éreztem, ahogy végighúzza a nyakamon.

Felsikoltottam.

*

– Nem hiszem el, hogy elájult!

Gúnyos heherészésre ébredtem. Az idegesítően bosszantó hangocska tovább folytatta a szekírozásomat, miközben jót nevetett. Valaki, legnagyobb örömömre, a hátára vághatott, mert pár perc elteltével fájdalmasan felnyögött, aztán elcsendesült. Helyette egy idősebb férfi szólalt meg.

– Nem hinném, hogy így öltözködnek a hölgyek abban a másik világban! – Hangjából sütött az undor és a mély megvetés.

– Elhallgassatok, mindketten! Mindjárt felébred.

Amikor végre valahára kinyitottam a szemeimet és megtörtem a feszült várakozást, tudatosult bennem, hogy egy rozoga ágyon fekszem, félhomályban. A szobában, egy kis asztal körül hárman ültek: egy középkorú férfi, a szakasztott mása, csak fiatalabb kiadásban, és egy hihetetlenül gyönyörű lány – ő csendesítette le a nyugtalan kedélyeket.

– Felébredt. – A fiú elégedetten pattant fel és fordult a férfihoz, amint észrevette, hogy magamhoz tértem. – Most már mehetek, apa?

A férfi nagyot sóhajtott. – Képes lennél a nővéredre hagyni ezt a szerencsétlen lányt? – bökött felém udvariatlanul, miközben szigorúan összevonta szemöldökeit. – Maradsz!

– Annelise csak nem olyan ostoba, mint a többi falusi lány – tiltakozott azonnal a fiú, aztán félrebillentette a fejét, és elgondolkozva végigmérte állítólagos testvérét. – Elnézést, tévedtem. Pontosan ugyanolyan – jelentette ki végül, mire az apja biccentett.

Annelise Jackson méltatlankodva felkiáltott. Úgy festett, ahogy elképzeltem: magas volt, karcsú és tökéletes. Hosszú aranyhaját kiengedve hagyta, szemei ezüstös szikrákat szórtak. Rongyos, halványkék ruhát viselt, cipőjét útközben elhagyhatta: meztelen talppal suhant felém – harisnyát nem hordott. Mellém térdelt, majd csípőre tette a kezeit, és visszafordult apjához.

– Hagyod, hogy így megalázzon, apám? – kérdezte dühösen, arca jól láthatóan kipirult. Mr. Jackson vállat vont, mire Annelise dúlva-fúlva megrázta a fejét, és hátat fordított apjának. – Menjetek csak nyugodtan, bízzátok rám és Esmére az ápolását.

A fiú megeresztett egy kaján vigyort nővére felé: gúnyosan felröhögött. Mr. Jackson elfojtott egy mosolyt, míg az ajtóhoz lépett.

– Hol van Esme? – Annelise éles hangja megállította a két menekülőt. Az államra támaszkodva, feltornásztam magam az ágyban. Kíváncsian összevontam szemöldökeimet, és körbenéztem.

A kör alakú szoba kicsi volt. Egyetlen egy ablakkal rendelkezett, az szolgáltatta az összes fényt. Egy régies, faragott ruhásszekrényt helyeztek az egyik sarokba, a másikba pedig egy polcot: a rajta levő könyvekkel valaki dominót játszhatott, ugyanis az összes eldőlve feküdt.

– Apa, ő bezzeg lemehet a faluba, én pedig nem? Ez igazságtalanság! – fakadt ki Annelise.

Mr. Jackson a fia felé fordult. – Per, hol van a testvéred? – mire a fiú Anne-re mutatott.

– Itt áll előtted, apám.

Annelise dühödten felszisszent.

– Én megmondtam, hogy kiszökött – jelentette ki diadalittasan.

A férfi biccentett lányának, majd rám nézett, mielőtt távozott volna. Egy röpke pillanatig úgy éreztem, mintha a vesémbe látna, aztán elfordította a tekintetét, és így szólt: – Annelise, kérlek, gondoskodj róla, hogy új vendégünk kényelmesen berendezkedjen. Remélhetőleg huzamosabb ideig tartózkodik szerény hajlékunkban.

A lány megremegett. Látszott rajta, hogy legszívesebben visszavágna és előhozakodna újra a másik testvérével, Esmével, aki ha jól értelmeztem, tilosban járt és elcsavargott a faluban. De a tisztelet, amit apja iránt érzett, és az engedelmesség, ami arra tanította, hogy alázatos szolgája legyen a család fejének, győzött. Lesütötte szemét: aprót bólintott.

Miután az ajtó becsukódott Mr. Jackson és Per után, Annelise hangosan sóhajtozva lépett a ruhásszekrényhez. Találomra három vagy négy ruhát húzott elő, amit aztán a kezembe nyomott. Ő is, akárcsak Jesse, úgy viselkedett, mintha réges-rég ismertük volna egymást.

– Gondolom, most haragszol mindenkire – szólalt meg váratlanul, mire kiszálltam az ágyból. – Jesse az akaratod ellenére hurcolt ide, előtte persze, a lényeget kifelejtve, mindent a nyakadba zúdított. Nem lehetett kellemes – mélázott el a lány, majd leült mellém, és barátságosan rám mosolygott. – Eléggé össze lehetsz zavarodva – állapította meg. – Sőt! Bizonyára válaszokat szeretnél, és idegesít, hogy nem kapod meg őket, amíg Jess újra fel nem bukkan.

Gyanakodva fürkésztem. – Mi vagy te, telepata?

Felkacagott: csilingelő hangja dallamos és bársonyos volt. Sosem láttam még olyan szép lányt, mint amilyen ő volt – Laurához hasonlítottam, osztálytársam egyik kedves énjéhez a sok közül, amit évente egyszer, ha használt.

– Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak – mosolygott továbbra is Anne, miközben a ruhákat szorongatta a kezében –, de nem vagyok gondolatolvasó, sőt, médium sem. Semmilyen különleges képességgel nem rendelkezem, egyszerű, hétköznapi lány vagyok – vonta meg a vállát.

– Szabadna tudnom, ha már ilyen jól elcseverészünk, hogy hol vagyok? – szakítottam félbe, mikor láttam, hogy folytatni akarja. Elvigyorodott és rám kacsintott.

– Szerintem már régen tudod, csak nem mered bevallani.

– Jobban szeretném hangosan is hallani a lehetetlent – nyögtem ki. Egyre csak az járt a fejemben, hogy én is szereplő lettem a történetemben – és hogy mindezt Jesse Breemannek köszönhetem, aki viszont teljesen felszívódott.

Ha nem hasogatott volna annyira a fejem, s nem rázott volna a hideg, akárhányszor arra a bizarr álomra gondoltam, amit akkor éltem át, míg eszméletlenül feküdtem a kanapén, bizonyára sikoltozva őrjöngtem volna. Követeltem volna, hogy azonnal mondják meg, hol vagyok – és természetesen, hogy jutok haza. De nem ez történt. Nyugodtan, egyenes háttal ültem Annelise mellett, és elgondolkozva meredtem magam elé, míg a válaszokat vártam. Sejtettem, hogy Annelise-től kapok egy kis felvilágosítást, hogy mi folyik itt.

Nem kellett sokat várakoznom, Annelise hamar megtörte a csendet: újra rám mosolygott, és így szólt: – Tudod, én nagyon örülök, hogy itt vagy. Ez azt jelenti, hogy van remény a túlélésre.

– A túlélésre? Miről beszélsz? – zavarodtam össze még jobban. Annelise felém sandított.

– Jesse nem mondta, hogy szükségünk van a segítségedre?

– Talán hadovált valamiről – legyintettem bosszúsan. – Nem figyeltem.

– Én sem szoktam – konstatálta némi elégedettséggel Anne, és cinkosan rám vigyorgott.

A legmodernebb huszadik századi lánnyal beszéltem, aki nem lepődött volna meg, ha azt mondom, hogy otthon felejtettem az új mp4-emet, vagy ha arról kezdek el áradozni, hogy melyik rockbanda jobb a sok közül. Nem, Annelise bizonyára csak nevetett volna, majd biztosít, hogy hasonlóan vélekedik, mint én. Persze, mindezt úgy, hogy még az is, aki a legjobban gyanakodott volna rá – a furcsa beszédstílusa vagy éppen a kinézete miatt –, elhitte volna, hogy legalább annyira tájékozott a témában, mint én.

– Szükségünk van rád – suttogta aztán, és megragadta a karomat. – Te semmit sem tudsz, igaz?

– Csak annyit, amennyit lefirkáltam a noteszomba – jegyeztem meg. – A tündéktől származtatjátok magatokat, s hisztek a misztikus lényekben, mint például a vámpírok, vérfarkasok, vagy éppen tündérek, koboldok, és satöbbi-satöbbi.

Annelise türelmetlenül rázta meg a fejét; nagyot sóhajtott. – Ennyi ostobaságot egy helyen! És mit tudsz a családi legendáinkon kívül? – váltott témát.

– Lássuk csak – gondolkoztam. – Jesse szülei...

– Igen! – kiáltott fel Anne. – Róluk van szó! Róluk mit tudsz?

– Talán – néztem rá bizonytalanul. Bátorítva megszorította a kezem, és ösztökélt, hogy folytassam. – Legutóbb ott hagytam abba a történetet, hogy Lord Breeman, Jesse édesapja meghalt, és az ügyvédjük, Carmichael úr, Lady Breeman bátyjával, Gideon Amberlyvel beszélgetett a gróf végrendeletéről.

Annelise szó nélkül felállt; tekintetét az égnek emelte, miközben idegesen tördelni kezdte a kezeit. Már éppen megkérdeztem volna, hogy mi a gond, amikor kinyílt az ajtó, és belépett egy nő. Szőke haját felkontyolta, kék szemeiből pedig megnyugvás áradt, ahogy széles mosoly terült szét barátságos, szív alakú arcán. Annelise édesanyja volt.

– Apád mondta, hogy megérkezett – szólalt meg lánya kimondatlan kérdésére válaszolva, majd rám nézett. – Isten hozott, Gerda! Örülök, hogy végre megismerhetlek – azzal felém siklott, és óvatosan, mintha egy törékeny baba lennék, megölelt. Anyám öleléséhez hasonlítottam; utoljára évekkel ezelőtt részesültem ehhez foghatóban. Eva Breeman, vagy ahogy mostanában mindenki nevezte: Eva Jackson sugárzott a boldogságtól. Felnevetett, és anyáskodva kisimított egy-egy kósza tincset az arcomból. – Végre megmenekültünk! – sóhajtotta megkönnyebbülve, mire Anne hangos torokköszörüléssel felhívta magára a figyelmet.

– Anya, fogalma sincs semmiről!

Mrs. Jackson összeráncolta homlokát.

– Hát az meg hogy lehet? – értetlenkedett.

– Bonyolult! – nyögött fel Anne. – Igazából fogalmam sincs, de Jesse itt valamit nagyon félremagyarázott! Gerda az égvilágon semmiről sem tud, talán még a végrendeletről sem! Ott még nem tart – fűzte hozzá csak úgy, mellékesen megjegyezve, bosszankodva.

A nő elkomorodott. Villámló szemekkel mért végig, majd dühösen karba fonta a kezeit.

– Annelise Jackson – kezdte fenyegetően –, hol van Jesse?

– Nem tudom.

– Annelise! – Mrs. Jackson összehúzta a szemöldökeit. – Hol van Jesse?

A lány ártatlanul pislogott, mire anyja felsóhajtott. – Ha hazudsz nekem, azzal nem védheted meg őt, Annelise! Azonnal áruld el, hol van! Aliciánál? Ó, hát persze, hogy Aliciánál! – csattant fel szikrázó haraggal a hangjában. – Percival – és már el is fordult elkeseredett lányától, és az ajtóhoz ugrott. Még egyszer rám nézett, mielőtt távozott volna: megcsóválta a fejét, s biztatóan rám mosolygott. – Kitartás – mondta, majd hangosan kiáltozva a férje után, magunkra hagyott.

– Jesse ezért kikap – mormolta csendesen Anne.

Ekkor éreztem először, amióta belekerültem a saját történetembe. Annelise észre sem vette; látszólag azzal foglalkozott, hogy mindenféle mentségeket találjon ki, mire Jesse hazaérkezik. Nem akaródzott neki bevallani, hogy a pillantásával elárulta a fiút.

Furcsa volt, egészen különös. Kirázott a hideg, a gyomrom görcsbe rándult, s kivert a verejték. A szoba száznyolcvan fokos fordulatot vett, és Annelise hangját szokatlanul halknak és eltompultnak ítéltem meg.

– Gerda?

Felsikoltottam, és kétrét görnyedtem. Láttam, ahogy Annelise kiáltozva megindul felém, érzékeltem, ahogy letérdel mellém, hallottam, ahogy aggodalmasan szólongat, de mindent elnyomott egy ismeretlen ismerős vergődése és sikoltozásai. Enyhe fáziskéséssel döbbentem rá, hogy az a valaki én vagyok, majd éreztem, ahogy hátulról megragadnak.

Döbbenten néztem Jesse Breeman sötét szemeibe. Térdeim megrogyadoztak, remegés futott végig a gerincem mentén. Nem kérdeztem semmit, a dühösen villogó szemű fiúnak dőltem, s miközben odakint dörgött az ég, feltámadt a szél, lassan átadtam magam a sötétségnek – elájultam, újra.

*

Amikor magamhoz tértem, Jesse ölében feküdtem: békésen ringatott a karjaiban, ujjaival végigszántott a hajamon, és csendesen dúdolgatott egy dalt.

Sajgott a fejem, fájt minden porcikám, de a legjobban a szívem, mintha ezernyi tükörszilánk fúródott volna belé egy óvatlan pillanatban.

– Nyugalom, kedves – mormolta, mikor észrevette, hogy felébredtem. Nem törődtem vele, ösztönösen kibontakoztam szoros öleléséből, és megpróbáltam felállni.

– Mi történt? – suttogtam, s erőtlenül rogytam vissza a fiúhoz. Jesse sajnálkozva segített föl, majd a csípőmre helyezte a kezét, és magához húzva foglyul ejtett. Bágyadtan rámosolygott, majd felszisszentem: éles fájdalom hasított a mellkasomba.

– Jobb, ha nem erőlködsz – szólalt meg idegesen. – Ezek csak az utóhatások. Úgy tűnik, érzékenyen reagálsz a dimenziókapura – tette hozzá elhúzott szájjal, mire fölvontam a szemöldököm. – Bocsánat, ez az én hibám – mentegetőzött. – Figyelmeztetnem kellett volna.

Fáradtan felsóhajtottam.

– Hogy kerültél mögém?

Szórakozottan megsimogatta a fejem, és a hajamra csókolt.

– Ügyesen – mondta nevetős mosollyal az arcán.

– Hol voltál? – folytattam a kérdezősködést. – Azzal az Aliciával? Legalább kikaptál?

– Eva néni túl szigorú – jelentette ki árnyalatnyi dühvel a hangjában; homloka ráncba szaladt, tekintete elfelhősödött. – Ő nem kedveli Aliciát.

– Ő az a Parkhurst-lány, nem igaz? – érdeklődtem, miközben mindketten arra gondoltuk, hogy senki sem ismeri jobban nálam Aliciát, a leendő grófnét.

Jesse bólintott, majd még szorosabban ölelt magához. Ahogy a hajammal babrált, akaratlanul is eszembe jutott az összeesküvés: A mindenre elszánt család, akik szerint nekem kell őt megmentenem. Sejtettem, hogy nem találtak ki ehhez hasonlót, ám hiába várakoztam, hogy Jesse szólaljon meg és avasson be a nagy titokban, nem történt semmi.

– Anne sok mindenről beszélt, míg vártam rád – jegyeztem meg halkan. Jesse felkapta a fejét, és rám nézett. Elkomorodott.

– Annelise-nek mindig eljár a szája – állapította meg szárazon, mire nemet intettem.

– Kivételesen nem kotyogott ki semmit.

A fiú meglepetten nézett rám.

– Csodálom – mondta végül. Morcosan viszonoztam a pillantását. – Baj van? – kérdezte lágyan, és kisimította egyik kósza tincsemet az arcomból. – Mit szeretnél?

– Az igazat! – vágtam rá dühösen. – Hogy miért tettél szívességet, hogy honnan ismered Zsuzsát, ki az az Aliz, mit akarsz tőlem, miért kellek nektek, mi az a nagy titok, amiről már réges-rég tudnom kéne, amiért mindenki annyira mérges rád? Na és persze, hogy miért csörtetett el haragosan Mrs. Jackson, miután kiderült, hogy Alicia Parkhursttel vagy? Na, gyerünk, Jesse! – mordultam föl. – Válaszokat akarok!

Köpni-nyelni nem tudott. Mozdulatlan kőszoborrá merevedett, s úgy meredt rám, mintha azt mondtam volna, hogy balett táncos akarok lenni. Annelise, aki éppen ebben a pillanatban nyitott be a szobába, ijedten hátrált is kifelé, miután Jesse rávillantotta sötét tekintetét.

– Véletlen volt! – sikkantotta Anne, majd becsapta maga mögött az ajtót. Jesse vicsorogva rázta meg a fejét.

– A fenét volt véletlen! – morogta, aztán belenézett a szemeibe. – Válaszokat akarsz? – kérdezte halkan, fenyegetően.

Kibontakoztam az öleléséből, és felálltam. Eltökéltem, hogy nem riadok vissza és nem alélok el tőle, bármi is történjék, azonban mikor ő is feltápászkodott, s hozzám lépve végigsimított az arcomon, már éreztem, hogy reszketek. Aprót bólintottam, hogy megerősítsem előbbi mondataimat, ám tudtam, hogy elvesztem. Jesse átvette fölöttem az irányítást; tőle függött minden – én is.

– Elgondolkoztál már azon, hogy mennyire más vagy? – Döbbenten pislogtam, mire folytatta. – Végiggondoltad már valaha, hogy édesanyád miért veszett el, hogy mi történt akkor, mikor Henrietta nénédet elszállították? Találtál már magyarázatot Zsuzsára, aki egyszer sem csodálkozott, mikor Anna testvéred gúnyosan mesélte, hogy ugyanolyan bolond vagy, mint Megyeri Henrietta? Hogy te is kitalálsz történeteket, mint egy ostoba író?

Kérdések – olyanok, amikre nem tudtam felelni.

Magamban beismertem, hogy egyszer-egyszer megfordult a fejemben, de annyira összezavarodtam, hogy nem sikerült kibogoznom egyiket sem.

Jesse elnézően, egyben komoran mosolygott.

– Sejtettem.

Úgy éreztem, hogy muszáj megszólalnom.

– Azt mondtad, te sem ismered a válaszokat. Semmit sem tudsz anyámról vagy a nénémről!

Farkasszemet néztünk. Elhátráltam, összefontam a karjaim, és nem eresztettem sötét tekintetét. Jesse végül nagyot sóhajtott, majd bólintott.

– Igazad van – jelentette ki, alaposan megfontolva a mondatait. – Én csak egyet tudok, Gerda. Szükségünk van rád.

– De miért? Mi közöm van a végrendelethez, hozzád? Miért kellek? – kíváncsiskodtam, mire Jesse idegesen oldalra billentette a fejét, mérlegelve, hogy mit válaszoljon. Talán az erősítette meg döntését, hogy megbízhat bennem, hogy elszántan figyeltem, nem rezzentem össze, mint aki tartana valamitől.

– Lady Breeman, a grófné, néhai apám felesége – köszörülte meg a torkát – elküldte értem a Mészárlót. Meg akar gyilkoltatni, hogy ne kaphassam meg az örökségem. Tudod, én vagyok a fattyú – emlékeztetett enyhe éllel a hangjában.

Először elpirultam, majd kivert a verejték, s minden vér kifutott az arcomból, ahogy felfogtam szavainak értelmét. Pontosan tudtam, miket írogattam úgy szórakozásképpen a füzetembe, és most tudatosult bennem, hogy minden valósággá vált: halálra ítéltem Jesse-t.

A szám elé kaptam a kezem, és sokkosan hátrébb léptem. Jesse barátságosan rám mosolygott.

– Nem tudhattad – suttogta megnyugtatásképpen.

– A Mészárló! – fulladoztam.

Arra gondoltam, hogy ha hazamegyek, az első dolgom az lesz, hogy megírom: a Mészárlónak nem sikerült a terve, Jesse életben maradt – ám ahogy a fiú rám nézett és megláthattam a pillantását, egyből rájöttem: semmit sem érnék el vele, így is, úgy is megvalósul minden.

– Már nem változtathatod meg – rázta meg a fejét, mire kiböktem, ami a legjobban érdekelt:

– Hogy irányíthatom? Miért nem avatkozhatok bele, ha egyszer én ártottam nektek? – folytattam a kérdezősködést, de Jess csak vállat vont.

– Percy bácsikám úgy gondolja, te csak a támpontot adod, a szálakat már nem bolygathatod. – Elmosolyodott. – Gondolj csak bele: nálad a legjobb barátom az öcsém, James. Ez sem valósult meg.

– Még bármi megtörténhet – mormogtam.

Jesse felsóhajtott.

– Csak te menthetsz meg, Gerda. Csak te, senki más.

– Honnan tudod? – kérdeztem rá.

Körbenézett, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgat bennünket. Magához intett, és miután meggyőződött róla, hogy nincs ellenség a közelben, így szólt:

– A grófné keres valakit, Gerda. Egy lányt, aki tönkreteheti a gondosan felépített tervét. A Mészárló velem foglalkozik, míg a Vadász, az ölebe, a lányt keresi meg. Azt suttogják, hogy már megnyitotta a dimenziókaput és elindult érte. – Jesse fájdalmasan érintette meg az arcom. – Meg akarja ölni, éppen ezért kellett sürgősen cselekednem. Az, hogy Zsuzsa is felbukkant, azt jelzi, hogy a Vadásznak tényleg rád fáj a foga.

– Zsuzsa! – Felkiáltottam.

Jesse elmosolyodott.

– Ő közénk tartozik, Gerda.

Éreztem, ahogy megszédülök az információáradattól. Jesse elkapta a karomat, és megtartott, nehogy elessek. Hebegve ráztam meg a fejemet és tiltakoztam. Zsuzsát nem teremthettem meg! Nem és nem! Nem alkothattam egy olyan személyt, akit mindenkinél jobban gyűlölök, aki tönkretette a családomat! De Jesse igazat mondott. Láttam a szemében a sajnálkozást, a megcsillanó szomorúságot, és tudtam, hogy nem kételkedhetem a szavaiban.

– Gerda... – A hangja végtelenül lágyan csengett; megfogta a kezem. – Zsuzsa Alicia Parkhurst unokatestvére.

Döbbenten néztem föl rá. Halovány mosolya nem tünedezett el szép vonású arcáról; gyöngéden cirógatta a kézfejemet.

– A valódi neve Susanne Parkhurst. Kitagadták. – A hajamra csókolt, és magához vont. Ekkor mondta ki azt, amire soha nem gondoltam volna: – Azért jött, hogy megvédjen.